Napló a paradicsomból I. részlet

 

- Gyere be, megmutatom a következő bő fél órád környezetét – invitál Claudia be egy szobába. 

- Ez amolyan előszoba lehet - gondolom magamban.
- Ez itt az előtér. Ide le tudod rakni a ruháidat - mutat egy falba épített szekrényre Clau.- Itt tudsz pihenni egy kicsit, ha úgy érzed, hogy szükséged van rá. Ez az ajtó a mellékhelyiség, és itt lesz…- 
Clau megnyom egy gombot, és a tiszta tejüveg fal szépen komótosan elkúszik előlünk, miáltal feltűnik egy félgömb alakú (nincs jobb szó erre a valamire) ufó.
- A fürdő - mutat rá a kissé futurisztikus építményre.
- Ejha!- jegyzem meg kicsit sokatmondóan, miközben hallgatom a teendőket és a tudnivalókat.
- Amennyiben bármilyen rossz érzés tör rád, azonnal gyere ki - kapom a határozott utasítást. - Kint vagyok az előtérben, akármi van, csengess és jövök! - hallom az aggodalmas féltéssel átitatott szavakat. - Érezd jól magad - búcsúzik Clau.
Magamra maradok. Ruháimtól megszabadulva izgalmakkal feltöltve lépek be a zuhanyzóba, s majd ezután fürdőbe. A kellemesen langyos víz melegség tölti fel minden porcikám. Magamra csukom az ajtót. 
- Csak én vagyok itt és senki más, mint amikor anya pocakjában voltam - ugrik be a régmúlt amikor belefekszem a sós tengervízbe, mely annyira koncentrált, hogy kapaszkodás nélkül tudok lebegni benne. 
Ruhátlanul, sejtelmes félhomályban olvadok bele az ősi közegbe. Az első pillanatra oly nyomasztó csend átalakul valami csodálatos megnyugvást adó elemmé. Elfelejtek mindent és mindenkit. Az idő, mint mértékegység jelentőségét veszti. Feltöltődöm valami hihetetlenül mély nyugalommal. Érzésvilágom letompul. Mintha én is ugyanolyan folyadékká válnék, mint amiben lebegek. Gyengének, erőtlennek érzem magam. Képzeletem egy furcsa misztikusan lágy muzsikát játszik, …. vagy ez mégsem a képzeletem? Lassan kinyitom a szemeimet. Kezdem ismét érzékelni a külvilág ingereit. Nedvesnek érzem az arcom. 
- Jesszusom én sírtam - tör rám a felismerés.- Nem is emlékszem mikor volt erre utoljára példa!
Képtelennek érzem magam a további töprengésre, ugyanis a hely szelleme visszatérít, ha csak rövidke időre is a misztikumban.
Újfent a muzsikára figyelek, melynek lágy enyhén erősödő dallama betölti a teret. Álmoskásan átsiklok a kis vízfelületen a kijáratig. Kinyitván az ajtót meglep, hogy ugyanolyan félhomály fogad, mint amiben ezidáig lebegtem, sőt a dallamok is megegyeznek az imént hallottakkal. Önkéntelenül fekszem le a pihenőpadra. Túlzás nélkül állítom, hogy még mindig a fürdő hatása alatt vagyok. Lassan, de nagyon lassan érkezem vissza a valóságba. Szemeimet kinyitom, élvezem a semmittevést, a muzsikát. A lámpatestek fényének álmoskás pislákolása erővel telik meg. Ráérősen erősödő fényükből arra következtetek, hogy vége az álomnak. 
Ismét egy csodával lettem gazdagabb. Ma ez már talán a harmadik!
Komótosan felöltözöm.
- Adios, ufókám - pillantok vissza mosolyogva a félgömb alakú csodára.
Kilépve az előtérbe Claudia mosolygós pillantásába botlom.
- Milyen volt?
- Nehéz megszólalnom, hidd el - kezdem a beszámolót.- Le sem tudom írni, annyira csodálatos volt. Azt hiszem még sírtan is. Mikor jöhetek újra?
- Mikor szeretnél?
- Mindegy, csak jöhessek… akár holnap, vagy a héten, de jönnöm kell!
- Egy héten háromszor jöhetsz. Úgy látom, nem kell téged sem csütörtökről, sem vasárnapról kiradíroznom.- mosolyogja el magát a kis támaszom
- Már be is írtál?!?- kérdem csodálkozva.
- Az első pár percben aggódtam egy kicsit miattad, de amikor már a huszadik perced is letelt beírtalak. Meglátásom szerint, aki ennyit bent van az vissza is fog jönni ide.
- Hát igen. Nem hiszed, de még mindig a hatása alatt vagyok!
- Dehogynem! Ismerem én is ezt az érzést, bár az igaz, hogy csak egyszer voltam bent, de rám is leírhatatlan hatást gyakorolt- kezd a mesélésbe Clau, de én gondolatban visszaszárnyalok az elmúlt percek világába. Átgondolom még egyszer, hogy mi is történt velem. 
-… ha nincs más terved, akkor visszaindulunk jó?- hallom Clau hangját valahonnan egészen távolról. 
- Jó, mehetünk - válaszolom minden meggyőződést nélkülözve.
- Nem vagy szomjas?
- Nem is tudom.
- A kikötői tavernában ihatnánk pedig valamit. Régen ittál már, azt tudod!
- Ennyire figyelsz rám?- kérdem kicsit csodálkozva. 
- Één? Nem, dehogy! Csak megszomjaztam, és nem akarok egyedül inni - mosolyogja el magát Clau.
- Ha jobban belegondolok, igazad van. Tényleg szomjas vagyok, egy kicsit- gondolkozom el.
Eme gondolat jegyében indulunk el a vitaminbár felé, ahol nem töltünk el túl sok időt, csak éppen annyit, mely elegendő egy pohár frissítő kényelmes elfogyasztására. 
Az italozás után ráérősen bandukolunk vissza a szobába. Útközben keveset beszélgetünk. Sajátos érzés, de azt hiszem, szavak nélkül kommunikálunk. Pillantások, rezdülések elegek ahhoz, hogy egymás tudtára hozzuk az akaratunkat. Hihetetlen ez nekem, hogy már az első nap ilyen elképesztő az összhang közöttünk.