Casa Liza III. részlet

 

A mélyenszántó elemzések, értékelések után az ebédé lett a főszerep. A séta jó hatással volt Max étvágyára. A sült szopós malacból valamint a rozmaringos sült burgonyából alig maradt valami. 
Az ebéd utáni szunyókálások, amióta megindult a vendégjárás, a múlt egy szép emlékévé töpörödtek. Az étkezést követően mindenki folytatja a munkáját. Colette, a takarítónő után járja végig a szobákat, Udo beleveti magát a vendégek által megrendelt képek kinyomtatásába, Max pedig körbejárja a kertet, elbeszélget a kertésszel, aki mellesleg a birtokot is szemmel tartja, mi több gondját viseli az állatoknak.
A birtokon Max Juanba botlik. Szó szerint botlik, ugyanis egy fa tövében üldögélve, elszunyókált a gazda. Olyannyira eltakarta a törzs, és annyira nem nézett Max a lába elé, hogy az öreg cipőjének az orrában megbotolva, csaknem csúfondáros esésbe torkollik a találkozást. Az öreg, a legszebb álmából felriadva, haragosan húzza össze a szemöldökét, de amint megpillantja Maxot, egy pillanatra elmosolyogja magát, majd aggódó vonások kezdenek gyülekeznek a homlokán.
A testes bajor barátunk pár másodperces előadásában ötvöződik egy kötéltáncos egyensúlyozó technikája, valamit az erősen illuminált egyénekre jellemző lendületes, ám annál koordinálatlanabb mozgássor.
A jelenetnek természetesen Juanon kívül azért még volt egy szűkebb közönsége. A disznóól melletti kiszáradt fán üldögélő, és rovarzsákmányra várakozó színes tollú gyurgyalag csapat egy darabig elhallgatva szemlélte a bemutatót, majd miután vészesen közeledett feléjük a furcsán lépkedő „ember”, egy szemvillanás alatt odébb reppent. A disznóól kerítése mögül két kíváncsi macska dugta ki a fejét a lármára, majd ők is jobbnak látták, ha visszaiszkolnak a koca termetes fara mögötti védett területre, ahol még talán a helyi egérkolónia egyik- másik tagja is megjelenik, hogy feláldozza magát az egéristenségek oltárán. Egyedül a rovarvilág, no meg Donatella nem tanúsított különösebb érdeklődést a történtek iránt. A csacska szamár, a közeledő szitkok és zajok ellenére sem volt hajlandó abbahagyni a zsenge fűpamacsok habzsolását. Mindössze párszor megrezegette mellső lábának izmait (bízva abban, hogy a körülötte legyeskedő élősködők tovaállnak), valamint kicsit provokatívan meg is csóválta a szőrpamacsban végződő farkát. A szamár védelmében annyit azért megjegyezhetünk, hogy ezt a cselekedetet nem a káröröm vezérelte, pusztán napi farokmozgatási átlag szinten tartása végett tette.
Max miután spontán produkciójának a végére ért, dühösen nézett vissza az öregre, de amint megpillantotta, elillant minden mérge. A vénember láthatóan nehézkesen, ám korát meghazudtoló gyorsasággal próbált felkászálódni a földről, miközben aggodalmaskodó tekintetével bajor barátunkat figyelte. Amikor tudatosult benne, hogy elhárult a lehetősége a véres, vélhetően sebészi segédletet igénylő végjátéknak, vonásai a korához mérten kisimultak, és a mozgása is lelassult. 
- Tio Juan mindig okoz nekem egy kis meglepetést! – vicceli el Max a történteket.
- Én milyen csacska öregember vagyok! Mondom magamban: Juan igyál egy kortyot! Olyan meleg van, hogy megérdemled! Leülök ide a kedvenc fügefám tövébe, előhúzom a szamárbőr kulacsomat, belekortyolok… és egyszeriben azt veszem észre, hogy jó itt üldögélni, majd érzem, hogy majd leragadnak a szempilláim.
- Szép is itt – néz körbe Max.